A versenyautók önmagukban se nem szépek, se nem csúnyák. A győzelem teszi őket széppé.
Az autók a szabadság, a függetlenség és az individualizmus végső szimbólumai. Azt a szabadságot nyújtják, hogy „bárhová mehetünk”, akkor és akivel csak akarunk.
Számomra az ember vezette autók kivonása a forgalomból súlyos, de helyes döntés, s ahhoz hasonló hír volna, mint amikor azt hallom, hogy elítéltek egy háborús bűnöst. Jó tudni, hogy végre leszámolnak a szeméttel, mondom majd magamban, összehúzva a szemöldökömet, hogy gonosz benyomást keltsek.
Autóval mindent lehet, menni, amerre a szem ellát, határon, országon, kontinensen át. A modern városi ember autóember: beleszületik és belenő, autó hozza-viszi, kórházba be és onnan ki, bölcsibe, oviba, suliba, edzésre és partira, nyaralni, telelni, tavasszal, ősszel kirándulni; alig lehet majd szabadulni tőle.
Akinek valaha volt kocsija, vagy ahogy hivatalosan, de értelmetlenül becézik, gépjárműje, az tudja, hogy nincs kedvesebb, megbízhatóbb, hűségesebb valami az autónál.
Az autó sok férfinál a tökéletes nőt helyettesíti: olyanná formáljuk, amilyenné akarjuk, nem nyavalyog, ha jól meghajtjuk, és simán lecserélhetjük egy újabb, fiatalabb modellre. Olyan ez, mint az ideális párkapcsolat.
A benzines autókra hamarosan úgy tekintünk majd, mint napjainkban a gőzgépekre.
Nem számít, mi van a motorháztető alatt. Csak az számít, ki van a kormány mögött.
(Halálos iramban – 2001)
Automata sebváltóval megtanulni vezetni olyan, mint lányfekvőtámaszt csinálni.
Van valami végtelenül megnyugtató abban, ha az ember alatt és körül ott van egy doromboló gépezet, amely minden kívánságát teljesíti, elviszi, ahová akarja, mintha mindent megtehetnénk.
Soha nem vezettem autót. Nem is fogok. A kormány mögül nem látni az élet apró, szépséges csodáit.
Párizsban is koccanással állnak meg az autók, és attól még nem rossz hely. Párizs mégiscsak Párizs. Én is úgy szoktam. Koccanással. Csak én Budapesten, ahol sajnálatos módon sok az idegbeteg.
A mai autók igazából nem közlekedési, inkább parkolási eszközök.
Én vagyok az első versenyző a családunkban, bár az érdeklődés az autók iránt generációk óta megvolt. Nagypapám és édesapám is szerelő volt, utóbbi pedig az autóiparban indított vállalkozást. Emiatt természetesen én is beleszerettem az autókba, majd minden apám egyik üzleti útja után kezdődött. Az Egyesült Államokból hazahozott egy távirányítású autót, amivel eleinte otthon a kertben és a suli sportpályáján gyakoroltam. Ekkor 6-7 éves voltam, majd nem sokkal később elkezdtem versenyeken indulni.
Az autóvezetés szerintem arra épül, legalábbis nálam, hogy na, most én irányítok. Szeretek vezetni, mert vezetni jó!
Nekem most nincs autóm, de nem is fontos, hogy legyen. Elmondom, mi erről a véleményem. Vannak bunkó pic*ák, elmennek Olaszországba táncolni, aztán lízingelnek egy autót. Én sza*ok az autóra! Persze nekem is volt autóm. Az első egy Smart volt, saját, a második szintén saját, egy Rover 25-ös. Utána egy Audi 4-essel jártam, amit imádtam, de az nem az enyém volt, és jó is volt, hogy nem az enyém. Én nem érek rá egy autóra figyelni. Nem fogom mindennap lemosatni, nem vagyok hajlandó rá vigyázni. Abszolút nem érdekel, hova állok, padkára-e vagy árokpartra. Most éppen pénzem sincs, hogy vegyek egy autót. Szerintem baromság saját pénzt autóba rakni, különben is egy autót használni kell, és nem szeretni. Azt imádom, ha kapok egy autót, pont azért, amit már mondtam. Kölcsönautóra nem kell figyelni, különben is, én semmi másra nem figyelek, csak magamra. Én nem akarok egy ku*va autóval foglalkozni!
Nagy tempónál minden nehezebbé és szebbé válik. Ha valaki 280 km/h sebességgel versenyez, a félkanyarok kanyarokká, a kis lyukak kátyúkká válnak, minden sokkal, de sokkal nagyobb lesz. Aztán meg szép.
Autóvezetés közben ma is eszembe jut útmutatása, hogy a sebességváltóval úgy kell bánni, mint egy kisasszony térdével.
