Nem félt semmitől. Nem kötődött semmihez. A változás mögött a szüntelen megújulás örökkévalóságában élt. Mindig azt tette, amit tennie kellett. Azt hiszem, ez a szabadulás formulája!
Szepes Mária
1908. december 14. - 2007. szeptember 3.
magyar író, költő, színész, forgatókönyvíró
Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül ő.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Könnyű mondani a bölcset,
tenni sokkal nehezebb.
Hallgass tehát és cselekedj!
Ha még egyszer láthatnálak benneteket! Ha csak annyit tudnék, életben vagytok-e? Vagy, ha Isten őrizz, megbizonyosodnék róla, hogy ti már… nem! Ezt nem tudom végiggondolni! Álmatlanság kínoz. Vágyom utánatok, erősebben az éhségnél és szomjúságnál, ugyanakkor félek a bizonyosságtól. Nagyon fáradt, öreg ember lettem. Ha hozzátok fűző gyötrő kötelék nem feszülne bennem, alázatosan átengedném magam a rohamos hanyatlásnak. Valójában halott vagyok. Így azonban reménykedve és szorongva mégis hazamennék. Akár kísértetnek is. Haza. Hozzátok!
A remény halhatatlan, és amíg élek, remélni fogom, hogy megérkezem egyszer.
Vak éji denevérként repdeső lelkem meghalt, és fehér, szabad, fény felé szálló madárnak támadott fel.
Benned él párod sajgó negatívja, várod, hogy a varázsszót kimondja: Én vagyok Te – mellyel örök sebedet begyógyítja.
Az én titkomra hiába lesel. Kikiálthatnám a háztetőkről, akkor is titok maradna.
Lehet-e tökéletes teremtője e tökéletlen, önmagát pusztító földi létformának és a saját életét végveszélybe sodró halandóknak?
Az én Istenem a régi gyermekidőben a Föld felett függő, csillagos kulisszák mögött lakott; hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson ült. Unalmas, távoli öregúrnak tűnt előttem, akivel egyszer, ha meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeim lesznek. Fiatal koromban egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte… Körültapogattam, megmértem, arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és tehetetlen, mint én vagyok… Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak nélkül, megfoghatatlanul, egészen mélyen. Nincs hangja, csak impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéig érnek, mégis több minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál, amely körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál. Több mindennél, amit ismerek, és ami megismerhető.