Nagy pillanat volt, amikor Heath posztumusz elnyerte a legjobb mellékszereplőnek odaítélt Oscar-díjat. Mind megjósoltuk, hogy meg fogja kapni, már az első jelenettől láttuk; nem csak én, láttam így… az egész stáb úgy érezte, megérdemli. Kiváló alakítás volt – a nyitó- és a zárómonológ, ahogy a többi jelenet is – és azt hiszem, nagyon fontos volt a családjának is.
Nem hiszem, hogy bárkit is ki kéne tenni annak, hogy akarata ellenére két évig katonai szolgálatot teljesítsen és csatába küldjék, mint engem, de úgy vélem, a mai kölykökre ráférne egy hat hónapos katonai kiképzés, hogy fegyelmet tanuljanak, és megtanítsák őket, hogyan kell fegyvert használni a haza védelmére. Biztos vagyok abban, hogy ez a tapasztalat megváltoztatná őket; a szolgálat végén lenne hovatartozás-érzésük és tudnák, hogy istenadta joguk itt lenni.
Nem vagyok nagy autós – úgyis sofőröm van. Vezetni se tanultam meg ötvenéves koromig, ekkor költöztem Los Angeles-be, ahol lehetetlenség autó nélkül meglenni. Londonban nőttem fel az ötvenes években, és akkor nem is volt még senkinek se kocsija. Ha akarnék se tudnék vezetni itt Angliában: nincsenek rendes utaink, képtelenség. London pedig egy autósnak elviselhetetlen.
Nem szabad nagy sikereket újraforgatni, mert a hatalmas elvárásba könnyen beletörhet az ember bicskája. A The Quiet American is remake volt, az eredetijére viszont a kutya se emlékszik, mert megbukott, csakúgy, mint a Bedtime Story. Ez a jótanácsom: csak bukott filmeket remake-eljetek.
Amikor én felnőttem, nem voltak képregények, mert háború volt és még papír se volt. Batmant először a tévében láttam, a sorozatban, és a moziban mindig volt szombat délelőtti matiné a gyerekeknek. Itt találkoztam először Supermannel, imádtam ezeket a vetítéseket. A Batmanben azt is élveztem, hogy egy ekkora szuperprodukcióban dolgozhatok, életemben elõször.