A személyes elfogadás az, amelynek során valakit barátunkká, szerelmünkké fogadunk annak ellenére, hogy számos tulajdonságát szívesen nélkülöznénk.
Amikor megbocsátunk valakinek, nem felejtjük el a fájdalmat kiváltó eseményt.
Azért fogadunk el valakit, mert nekünk, hozzánk jó; azért bocsátunk meg valakinek, mert rosszat okozott nekünk. Jóságukért fogadjuk el az embereket, rosszaságukért bocsátunk meg nekik.
Egyetlen szó van, amely kifejezi azt a kivételes pillanatot, amikor feloldozzuk azt az embert, aki mély sebet ejtett rajtunk. Ez a szó pedig (…) a megbocsátás.
Bocsáss meg, és meggyógyulsz! Nézz el mindent, amit ellened elkövetnek, és sok bajnak nézel elébe.
Addig nem tudunk teljesen megbocsátani magunknak, ameddig szembe nem nézünk az elkövetett hibával és nevén nem nevezzük azt.
Először is: amit elfelejtesz, egyáltalán nem leszel képes megbocsátani. Elfeledett bűnt nem lehet megbocsátani. Éppen azért van szükség bocsánatodra, mert nem tudod feledni, ami történt, az emlékezeted pedig még jóval azután is életben tartja a fájdalmat, hogy a kiváltó oka abbamaradt. Az emlékezés a fájdalom elraktározása. Pontosan ezért van szükség a megbocsátásra.
A megbocsátás (…) nem más, mint új látásmód és az új érzelmek képessége.
Miközben megbocsátunk valakinek, fokozatosan feldereng előttünk egy mélyebb igazság, amelyet gyűlöletünk addig elfedett előlünk, s amelyet csak akkor láthatunk meg, amikor külön tudjuk választani az illető személyét a tetteitől.
Megtapasztalod a fájdalmat, melynek okozója voltál, osztozol a magad keltette bánatban. Belépsz a másik ember lelkébe, és átérzed szenvedését. Elhagyatott és védtelen vagy, egy időre bezárulsz önvádad jól megérdemelt poklába. E fájdalom (…) neve: bűntudat.