John Wooden, a legendás kosárlabdaedző úgy tartja, hogy az ember akkor vall igazán kudarcot, ha másokat kezd hibáztatni.
Kosárlabda idézetek
20 idézet
Kapcsolódó személyek és kategóriák
A terápia olyan, mint amikor üres falhoz dobálja az ember a kosárlabdát. Szükség van rá. Aztán viszont el kell menni lejátszani az igazi meccset.
Habár a kosárlabda egy öt fős csapatsport, a játékot körülvevő kultúra mégis az egoista viselkedést ünnepli, és a csapatépítés helyett az egyéni sikereket helyezi előtérbe.
Ami a németeknek a foci, az nekik a kosárlabda. Szinte minden utcasarkon áll egy (alkalmasint összetákolt) kosár, ahol gyerekek is gyakorolhatnak. És ahol se utca, se labda nincs, ott a lakosok egy drótgyűrűt szerelnek a pálmafára, és kókuszdiókat dobálnak keresztül rajta. Ahol akarat van, ott akad egy kosárlabda is! Fáj, hogy ezt kell mondanom: tragikus szerelem ez! Ugyanis a filippínók szeretik a kosárlabdát, de a kosárlabda nem szereti őket. Ami nem csoda, ha meggondoljuk, hogy a férfiak testmagassága átlagosan 1,62 méter! Ezért aztán semmilyen szerepet se játszanak a nemzetközi porondon. Ennek ellenére kitartanak a szerelmük mellett, amit viszont csodálatra méltónak tartok.
A sportokat övező mítoszok közül kevés tartja magát annyira makacsul – és kevés annyira nevetséges –, mint az az elképzelés, miszerint az egyetemi kosárlabdaedzők jobbak, mint NBA-s kollégáik. A hosszabb meccseknek, a több időkérésnek, a folyamatos matchup-változásoknak, a védelmi duplázásoknak, a jobb sportolóknak és a hét nap alatt akár öt mérkőzést is jelentő menetrendnek köszönhetően egy NBA-s tréner több edzői feladatot lát el egy hét alatt, mint egy egyetemi edző egy egész szezon során. Az a tény, hogy a profi edzők sűrűbben veszítik el az állásukat, mint a tulipán a szirmait, nem cáfolja a fentieket, inkább alátámasztja. Igen, sok NBA-s szakember Damoklész kardjával a feje fölött végzi a munkáját, mégis felrajzolják a figurákat az időkérések alatt, és kifundálják, hogyan kerülhet valaki tiszta dobóhelyzetbe egy üres elzárás után két másodperccel a lefújás előtt – és ezután kirúgják őket. De ez még nem jelenti azt, hogy ne értenének pokoli jól a szakmájukhoz.
Nincs tökéletes kosárlabdázó, és nem gondolom, hogy csak egy legnagyobb játékos van.
Tudtam, hogyha nem kosarazom, csak egy n*gger lettem volna a sok közül.
Az életed nem egy kosárlabdameccs. Senki sem számolja a pontokat, csak te, úgyhogy ne rágódj azon, hogy mit csinálsz, és hogy mit gondolnak erről mások.
Ha valakinek éves bérlete van, az előbb-utóbb megismerkedik a többi bérletessel, és megtudja, hogy ők miért rajonganak ezért a sportért. Sokan közülük a játékosok rokonai (és gyakran éltetői a szurkolói Klubnak, akik süteményvásárokat rendeznek, és pénzt gyűjtenek az egyre költségesebb idegenbeli szereplésekhez). Mások a kosárlabda fanatikusai, akik, talán némi alappal, azt hirdetik, hogy a női mérkőzések egyszerűen jobbak. A fiatal női játékosokat olyan csapatszellem fűti, amilyennel a fiúknál csak ritkán találkozunk: a fiúk rohannak, zsákolnak, és a pálya túlsó végéről céloznak. A lányoknál lassabb a ritmus, a nézőnek módja van rá, hogy betekintsen a játék mélyebb rétegeibe, és élvezzen minden egyes szerelést vagy átadást. A női kosárlabda rajongóinak tetszik az elért kosarak viszonylag alacsony száma, amely a fiúk játékának híveit csak gúnyos mosolyra készteti; azt állítják, hogy a női játékban komoly értéke van a defenzív játéknak meg a faultolásnak, amelyek a kosárlabda régi iskolájának lényegét alkotják.
Sporttörténészek szerint eredetileg egy horvát kosárlabdástól származik az a mondás, hogy egy jól sikerült cselnek csak te örülsz, míg egy jó passznak legalább ketten: az, aki adja, és az, aki kapja.
Soha életemben nem voltam képes beletalálni a kosárlabdagyűrűbe. Az igazat megvallva, ezért lettem pomponlány. Aki nem tud játszani, az szurkoljon.
Az imagináció módszerét gyakran használják a sportban, különösen a versenysportolóknál. A sportoló elképzeli a tornagyakorlatot, a dobást, a lövést, a rajtolást. Így a valóságban is jobban sikerül. Kosárlabdázókkal végezték a következő kísérletet: a játékosok egyik csoportja a valóságban gyakorolta a dobást. A másik csoport vizualizálta a dobásokat. A játékosoknak lélekben el kellett képzelniük, hogyan dobják a labdát a kosárba. Az a csoport, amelyik a kosárra dobást lélekben képzelte el, jobb eredményeket ért el a valóságban, mint az a csoport, aki fizikailag gyakorolta a dobást. Ez a következőket mutatja: a képek mindenképpen lehetővé tesznek számunkra új magatartásformákat. Nemcsak elképzelések maradnak, hanem alapot hoznak létre az agyban a cselekvés új lehetőségei számára.
Kobe, akit abban az évben az NBA legértékesebb játékosának választottak, különösen koncentrált volt. Mindig is lenyűgözött az állhatatossága és kikezdhetetlen önbizalma. Shaqkel ellentétben, aki gyakran kételkedett önmagában, Kobe sosem hagyta, hogy ilyen gondolatok fészkeljék magukat fejébe.
Az egyetemen „Felmosórongy” volt a gúnynevem, mivel mindig a parkettára vetődve harcoltam a szabad labdákért.
A Los Angeles Times szakírója, Mark Heisler úgy jellemezte Shaqet, mint az evolúció következő lépése: „az első 130 kilós, 210 centis játékos az NBA-ben, aki nem kövér”.
Az 1998-as Nyugati főcsoportdöntőben a Lakers az első 18 mezőnydobásából 15-ször hibázott, végül pedig történetének legmegalázóbb vereségét szenvedte el a Utah Jazz ellen (112-77). Horry találóan megjegyezte, hogy a mérkőzés az Óz, a csodák csodájára emlékeztette, mivel a gárda úgy játszott, mint akinek „nincs szíve, nincs agya és nincs bátorsága”. Ehhez Del Harris vezetőedző csak annyit tett hozzá: „És varázslónk sincs.”
Habár a kosárlabda egy öt fős csapatsport, a játékot körülvevő kultúra mégis az egoista viselkedést ünnepli, és a csapatépítés helyett az egyéni sikereket helyezi előtérbe.
Szerencsére a kosárlabda nem az a sport, ahol ne tudna akár öt idegen ember is együttműködni és pontot szerezni.
Az emberek azt hiszik, csak úgy simán megszerzem azt a rohadt labdát, mert nem néznek jobban a dolgok mögé. A lepattanózás nem agysebészet, de jóval többről szól, mint hogy magasabbra kell ugrani a melletted álló srácnál. A legtöbb munkát már az ugrás előtt el kell végezni.