Nem számít, ki vagy, vagy hogyan születtél, az érkezésedet meg kell ünnepelni.
Manapság a Down-szindrómával diagnosztizált magzatok kilencven százalékát abortálják. Pedig több ezer Down-szindrómás ember él ezen a világon boldog és teljes életet. Mi lesz, ha a tudomány továbbfejlődik? El lehet majd vetetni egy magzatot szívbetegségre való hajlam miatt? Vagy esetleg azért, mert előreláthatólag nem lesz végig kitűnő az iskolában? Netán azért, mert nem ígérkezik modellalkatnak?
Véleményem szerint a Down-szindrómás emberek például azt az üzenetet hordozzák, hogy nem biztos, hogy csak az a teljes és boldog élet, amit a világ annak hisz. Nemcsak a sikeres, a versenyben győztes emberek lehetnek boldogok. Az az anyuka, aki nem szülte a down-os babáját, azt írta, hogy az élet verseny. Amikor Petit temettük, rengetegen voltak ott. Pedig Szenteste előtti napon volt, a vidéki rokonaink nem is nagyon tudtak eljönni. Azt hiszem, egy szülőnek a legborzalmasabb, ami az életben érheti, az, hogy a gyerekét temetik, és mégis, ott a temetésen a szomorúság mellett volt bennem valami felemelő érzés is, hogy ez a pici, a világ szemében genetikai selejt fiúcska mennyi ember számára jelentett sokat. Előtte nem sokkal halt meg az utcánkból egy idős bácsi, a temetésén a pappal együtt 12-en voltunk. A három gyerekéből csak egy volt ott, az unokái közül szintén. Rájöttem, hogy az emberi élet nem az évek számától lesz teljes, se nem attól, hogy mit dolgoztunk, hoztunk létre alatta, hiszen ezekben Peti biztos kevesebbet teljesített, mint a bácsi, mégis teljes életet élt. Eltöprengtem azon, hogy miért is születünk a világra, mi az életünk értelme? Lehet, hogy Peti IQ-ja kevesebb volt, mint nekünk, akik egészségesnek tartjuk magunkat, de amikor mi leszünk ott a ravatalon, akkor vajon mi fog számítani? Abban a versenyben lehet, hogy ő előttünk végez. Az értékek nem szellemi kvalitásban mérhetőek csupán, jobbá tehetjük a világot más módon is. Peti jobbá tett minket, a szüleit, és hét testvérét, és ez által máris jobbá tette a világot. Ő a rövid kis élete során letett annyit a világ asztalára, mint bárki, aki egy hosszú és tevékeny életet tudhat a magáénak. Peti nem élt hiába.
Ha valakinek downos gyereke születik, aki nincs erre felkészülve, és az orvosoktól azt hallja, hogy ez baj, a legjobb elvetetni, és egy életképtelen valaki lesz, akkor persze, hogy összetörik. Csoda, hogy egyáltalán hazavisznek Down-szindrómás babákat olyan családok, akik csak a negatív dolgokat hallották. Egészen más lenne, ha az orvosok azt mondanák, hogy kicsit lassabb lesz, de ő is fejlődik, tudtok teljes életet élni vele.
A vigasztalan statisztikák ellenére azt szeretném mondani azoknak az anyukáknak, akiknek Down-szindrómás fia/lánya születik: ne hallgassanak a szörnyűségeket jósoló orvosokra vagy az ismerőseik jajgatására! Ne mondjanak le gyermekükről, és egész életükben fürödni fognak abban az önzetlen szeretetben, amivel ő viszonozni fogja azt, hogy világra hozták. Én is egészséges babát vártam. De most el sem tudom képzelni, milyen lenne az életem Imi nélkül.
Ha a Down-szindróma vagy a csonttörékenység miatt el lehet vetetni egy gyereket, mi történik, ha már a kinézet és az érzelmi intelligencia is látható lesz a magzati korban? Mi van azokkal a szülőkkel, akik fiút akarnak, de kiderül, csak lányuk lesz? Hol vannak az elfogadás vagy az elutasítás határai?
A Down-szindróma áldozatait nem nehéz szeretni, ha az ember megszabadult a szánalomtól, amely eleinte elválasztja tőlük, mivel legtöbbjük elragadóan, üdítően ártatlan és gyanútlanul naiv.
A Down-szindróma, a Down-szindrómások egyedi világa olyasvalami, amivel még mindig nem foglalkozunk eleget.