Az otthon ott van, ahol nincs rohanás. Az otthon ott van, ahol a külső kényszer elvileg enyhül, esetleg teljesen megszűnik.
Tamás Gáspár Miklós
9 idézet
1948. november 28. - 2023. január 15.
erdélyi magyar származású marxista filozófus, politikus, köz- és újságíró, egyetemi oktató
A mai állam nem valami, hanem akadály valamihez. Így hát fajankók kormányozzák.
Az agresszív nacionalizmuson a magyar nemzet mindig vesztett. Jogot kell adni annak, aki jogot kér.
A mai Magyarországon a politikai siker egyetlen esélye a bukás.
A politika 1989 előtt a munkahelyekre korlátozódott; 1989 után kitiltották onnan.
A polgári politikának sokféleképpen – rosszul is – hátat lehet fordítani. Az egyetemisták jól csinálják. Nem arról van szó, hogy – kelletlenül idézve az establishment csikorgó frázisait – egyre több embernek kell lehetővé tenni a minőségi fölsőoktatást; nem az a jó jelszó, amelyet az egyik diáktüntetésen láthattunk („VOLT EGY ÁLMUNK: A DIPLOMA”), hanem magának a tudománynak, a filozófiának, a művészetnek is meg kell változnia; ennek legelső föltétele az egyetemes hozzáférés, hogy az egyetemi stúdium értelme ne legyen gazdasági-, kulturális- és rendi- vagy osztálykiváltság.
Egészen biztos az, hogy az ellenzéki közvélemény csakugyan pluralista demokráciát akar? Mert ha így lenne, a „civil” mítosz egyetlen másodpercig se tarthatná magát. Nemrég egy jeles értelmiségi, maga is volt politikus, azt nyilatkozta, hogy normális országban – aminőt ő is hőn óhajt – nincsenek tüntetések. A kormány intézze a közügyeket – sugallta ez a demokratikus érzelmű közéleti személyiség –, „az emberek” pedig intézzék a magánügyeiket. Nem vette észre, hogy ez a diktatúra tömör definíciója.
Az angolszász politikai irodalom közhelye: egyrészt azt várjuk a politikusoktól, hogy gátlástalanul és keményen számoljanak le a kémekkel, ügynökökkel, diverzánsokkal, terroristákkal, a kormányzást befolyásolni akaró tőkés vállalatokkal és külföldi államokkal, haderőkkel, rázzák át az egyébként befolyásolhatatlan vélemény- és érdekcsoportokat, semlegesítsék vagy blokkolják a pártjukon belüli vetélytársakat, a hiú és megvesztegethető kartársakat, töltsék föl a kampánykasszát (ahonnan lehet, csak nyerjenek!), úgy fogalmazzák meg a célkitűzéseket, hogy tartós többséget (és saját táborukban sziklaszilárd egységet) hozzanak létre, minden eszközzel szilárdítsák meg a „nekünk” tetsző hatalmat – másrészt pedig azt, hogy legyenek nagylelkűek, tiszták, együttérzők, messze tekintők, széles látókörűek, műveltek, érzékenyek, őszinték, igazmondók, szerények, hatalomvágytól mentesek, pillanatnyilag népszerűtlen gondolatokat is merészen kimondók, taktikai megfontolásokat mellőzők, a magányt is vállalók, töprengők, szépek és erotikusan vonzók.
A Fidesz–KDNP politikáját sandán „baloldalinak” nevezők csak a maguk végtelen reakciósságát bizonyítják, hiszen amiről ők beszélnek, az a hagyományos konzervatív politika, amelyet a Fidesz–KDNP következetesen folytat: ez a paternalista közhelyhalmaz – a „tisztes megélhetés”, az „arany középszer”: kis lakás, kis autó, két-három gyerek, összetartó család, hittanóra, nemzeti érzés (azaz kohezív-kollektív politikai erkölcs), tekintély- és hagyománytisztelet, munkakultusz, takarékosság (az élvezetek elhalasztása, „deferred gratification”), a középosztály (kispolgáriság) megbecsülése, önfegyelem, hazafias áldozatvállalás, „fölnézünk” a nagy emberekre, nem elveink vannak, hanem értékeink (az elvek vitathatók, a csoportok értékeit vita nélkül tisztelni illik), és í. t. –, amelyet a népnek mondanak, de a vezérek (beleértve a nagy vagyonok birtokosait) nem is állítják, hogy ők mindenestül ilyenek. Ők a kivételek, a „táltosok”, akikre nem lehet ezt a szűk gúnyát ráhúzni.