Vallom, Verebes József példáját kell követni. Ő, függetlenül attól, hogy mennyi az eredmény, a neves válogatottakat is lecseréli, ha nem úgy játszanak, ahogyan szeretné.
Az újságok tizennyolcezer nézőt írtak. Szegeden ki tudja mikor voltak annyian a lelátón. Valósággal őrjöngött a tömeg, a néhány tucat Vasas-drukker hangja beleveszett a hazaiak diadalordításába. Mert hát nincs értelme tagadni, az a meccs, az a kilencven perc nem rólunk szólt. Ültem a kispadon, Genzwein Feri pedig egyfolytában mondta: „Kiesünk, Kálmán, kiesünk!” Én meg üvöltöttem vele… „Ferikém, fogd már be a pofád, menj a büdös pi**ába. Ne károgjál itt nekem. Várd ki a végét…
Elutaztam ellenfélnézőbe. A Svájc-Románia meccset néztem meg Száger Gyurival, és hazafelé a repülőgépen együtt jöttem a románokkal. Láttam, hogy Lucescu, a románok edzőlegendája méreget, aztán egyszer csak odajön hozzám. Hozta magával Bölöni Lacit. Néztem rá, hogy mi a francot akar, és Lucescu megkérdezte tőlem: „Ismered te a magyar és a román történelmet…?”
Azt hittem, rosszul hallok. Épp egy román jön nekem a közös történelmünkkel, az anyja úristenit. Felment bennem a pumpa és azt feleltem neki: „Miért, te ismered, ba**d meg…? Lucescu alighanem látta, hogy nem vagyok barátkozós kedvemben, de azért mosolyogva folytatta: „Nahát, akkor most ti, magyarok tehettek azért, hogy a két nép jobb kapcsolatba kerüljön egymással. Győzzétek le a csoportban az angolokat, mi is sikerrel vesszük az akadályt, és akkor a két nemzet, a magyar és a román együtt utazhat Spanyolországba…”
Miket beszél ez itt, ez járt a fejemben, mit képzel magáról, de megpróbáltam higgadt maradni, és odavetettem neki: „Rendben van, győzünk az angolok ellen, de mennyi lesz a prémium?”
Lucescu csóválta a fejét, és döbbenten motyogta: „De hiszen nekünk nincs pénzünk, én a dicsőségről, a közös történelemről beszélek…”
Nekem sem kellett sok: „Közös történelem, rendben. Adjátok vissza Erdélyt, és akkor mi megverjük az angolokat…”
Nem vagyok egy haragtartó típus, de én többé nem állok szóba vele. A legnagyobb tisztelettel voltam iránta, de annyira megsértett a Nagyváradi AC jubileumi, jótékonysági meccsén, hogy többet nem kérek belőle. Ő is nagy játékos volt, de nem akkora mint én, a térdemig nem ér fel.
(Buzánszky Jenőről mondta 2011-ben)
Mi, magyarok a futballra születtünk, akármit mondanak.
Számos negatív, de még több pozitív esemény kísérte végig a pályafutásomat, mely úgy kerek és egész, ahogyan annak lennie kell.
Igenis lehet ütőképes magyar válogatottat összeállítani, mert vannak tehetséges labdarúgóink. Csak az a baj, hogy ezekből a fiúkból hiányzik a szenvedély és a tisztelet. A feneküket kellene a földhöz verniük, hogy címeres mezben szerepelhetnek, ehhez képest a legtöbbjüknek mintha nyűg és kényszer lenne a válogatottság. Legszívesebben megráznám őket, és az arcukba üvölteném, hogy gyerek, légy büszke, hogy egy országot képviselhetsz!
(2018-ban mondta a válogatottról)
Futballistaként soha semmilyen szituációban nem féltem, akkor sem, ha Albert Flóri vezette rám a labdát, vagy ha Pelé próbált meg kicselezni.