Szeretem ezt. Amikor csak a futás van és én. Amikor érzem, hogy haladok. A magam erejéből. Már nincsenek körülöttem emberek, nem járnak az autók, a házak is eltűntek. Szeretem, ahogy megszűnik körülöttem a világ. Szeretem, ahogy a cipőm hangja gyors ütemet ver az úton. Szeretem, hogy úgy dobog a szívem, majd’ kiugrik a helyéről. Szeretem, ahogy az egész testemet elönti az energia és az adrenalin. Szeretem, ahogy a fejemről ömlik az izzadság az arcomra. Szeretem, ahogy kitágul a mellkasom és elárasztja a tüdőmet a levegő. Szeretem, ahogy megfeszülnek az izmaim és úgy érzem, hogy minden egyes lépéssel a világ végére repülök el. Igen, szó szerint repülök. És már nem akarom, hogy vége legyen. Élvezni akarom, amíg csak lehet, amíg csak tudom. Nincs is ennél jobb érzés.
Lubics Szilvia
6 idézet
1974. máj. 27. -
magyar amatőr hosszútávfutó és ultramaratonista, az Ultrabalaton és a Spartathlon többszörös győztese
A futás magányos sport – mondják gyakran. Ebben van némi igazság: magunk edzünk, magunk versenyzünk – ritka a csapatverseny.
Engedjünk teret az álmainknak, hagyjuk, hogy teljesen elöntse bensőnket, mint a szerelem! Amiért érdemes minden reggel felkelnünk, amiért bármit szívesen megteszünk, amiért nem érzünk semmit áldozatnak, ami kitölti a gondolatainkat. Amitől boldogok leszünk – minden nap. Amitől más emberek leszünk.
Sosem volt gondom az edzésekkel, mert imádok futni, de mikor kiderült, hogy mehetek a ‘Badwater’re akkor dupla energiával vetettem bele magam a tréningekbe. „Nagy dolgokért könnyebb küzdeni. #badwater” – írtam egy február este bejegyzést az oldalamra, az aznapi kilencven perc futás, kilencven perc erősítés, százhúsz perc jóga után.
Huszonegy kilométer volt már csak hátra a 217-ből. Gyakorlatilag egy félmaraton, ami a kezdetek kezdetén az első nagy futós álmom volt. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, ez a táv lassan összezsugorodott egy átlagos nap edzésévé.
A futás nagylelkű sport. Mindenkit megajándékoz, aki alázattal áll hozzá.