De a megbocsátás… Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és valóságossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak.
Menjetek, ahova senki se megy, ahova tilos belépni, nyújtsatok reményt…
Senkit sem ismerhetünk meg teljesen. Ezért a legfélelmetesebb elfogadni valakit, hittel és bizalommal, és reménykedni, hogy ő is így fogad el minket.