Semmi sem biztosít bennünket jobban a másik jó szándékáról, mint a nevetés.
Az emberi tudásnak megvannak a határai, de nem tudjuk, hol.
Ha egy sejt mindazokat a tulajdonságokat elveti, melyek egy bizonyos testszövet, például a felhám, a bélhám vagy a tejmirigyek részévé tehetnék, akkor szükségszerűen törzs- vagy egyedfejlődése korábbi szakaszának megfelelő állapotba esik vissza, ami azt jelenti, hogy egysejtűként vagy embrionális sejtként kezd el viselkedni, és nekilát az osztódásnak, tekintet nélkül a test egészére. Minél nagyobb fokú a visszaesés, annál inkább különbözik az újonnan képződő szövet a normálistól, és annál inkább rosszindulatú a daganat. (…) Amikor a környező szövetek maguk közé tartozónak tekintik, és elkezdik táplálni, csak akkor kezdődik a daganat halálos, áttételes növekedése. Ezt az analógiát továbbvezetve, az ember, akinek társadalmi magatartásnormái megrekednek az infantilizmus állapotában, szükségszerűen a társadalom parazitája lesz.
A civilizált emberiség saját maga által okozott gondjainak egyike, hogy az egyénnel szembeni emberiesség követelményei ellentétben állnak az emberiség érdekeivel.
Ha minden, a törzsfejlődéssel beprogramozott tulajdonság tanulás és nevelés által nem lenne befolyásolható, az ember csupán saját ösztönei felelősség nélküli játéka lenne. (…) Egy lelkileg ép ember és egy pszichopata (…) nem különböznek jobban egymástól, mint egy kompenzált és egy dekompenzált szívbajjal élő ember.
Azt hiszem, megtaláltam az állatok és a civilizált ember közötti hiányzó láncszemet. Mi vagyunk az.