Fekete István idézetek a természetről

Kapcsolódó témák: Fekete István
Fekete István

Az erdő alszik. Alusznak a fák, gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek, a vágy tavaszi virágai, a lepkék bábkoporsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak a szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket.

Fekete István

Matulát az órák nem érdeklik, az időjárást a harkály mondja meg neki meg a legyek meg a virágok…meg a nap és a szél és a felhők…Igaz, hogy nem jósol előre, de egy napon belül biztos lehetsz benne.

Fekete István

Csupa békés zsongás az erdő. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket. Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök.

Fekete István

Télen, amikor a szél vonítva hordta a havat az utakon, és a falut hófúvások ágyazták körül, sokszor álmodtam a tölgyfával. Elképzeltem, hogy recsegve viaskodik a széllel, meg-megrázva fejét, mint egy bozontos óriás, és mindig győztes marad, mert nélküle üres lett volna a réti világ, és kihez mentem volna én tavasszal első tavaszi látogatásra, amikor a rengő levegő melegen nyalja a zsendülő füvet, és a fa alatt kinyitotta már csillagszemét az ibolya.

Fekete István

Hallgattam az estét, néztem az eget, teleszívtam magam a széna, a szalmakazal, a kert nyárvégi lélegzetével, … az alma- és bürökszagú kertben, a Kácsalja kis patakjának tükrében, ahol elfért az egész csillagos ég, és a fecskék üres fészkében az istálló gerendáján, ahonnét elvándoroltak a fecskék, és majd visszavándorolnak a fészekbe, mintha a nemzedékeket az élet és a szeretet hordozta volna a messzeség és vándorlás láthatatlan útjain.

Fekete István

A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak, mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony.

Fekete István

Mert ősz lett közben. Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek. Elhidegült a patak is. Méregzöld színe kékre vált, mint a pala, és nem táncoltak már felette szitakötők. De az apró halak még szökelltek benne, csak úgy mozgott a víz utánuk.

Fekete István

Szokatlanul elcsendesedett a határ. A szőlőbogyók zöldje sárgásra enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.

Fekete István

Ekkor egy kis szél suhant át a kert felett és megszólalt az almafa, aki amennyire utálja a szelet, ha megvadul, annyira szereti, ha szelíden érkezik. A szél a fák nyelve.

Fekete István

Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt, és az égen, túl a tavaszon és télen, felhőselymek hamvában úszott a hold.

Fekete István

A nap most kelt fel, s a kerten át lábujjhegyen lopakodik a ház felé a világosság. A ribizlibokrok nyár végi levelén dúsan ül a harmat, az uborkák sárgán haldokolnak az elszáradt kacsokon, s a vén almafa nagy koronájában hajnali ködben nézik a földet az almák.

Fekete István

Én a rét illatát szerettem, a fonnyadó szénáét, az erdő cser- és fenyőszagát, a malomgát nád- és posványszagát, a lányok szoknyájának sublótszagát, a temetők kakukkfű illatát, a tömjénszagot és az öreg könyvek kimondhatatlanul titkos könyvszagát és édesanyám kölnijét.

Fekete István

Ezer őszi bogár siratta a nyarat, a csend szétfolyt a völgyekben s az érő kukorica édeskés illata ránk lehelt, mint régi, borongó nyár végi emlék. Csak ültünk, hallgattuk a levelek susogását, néztük egy-egy lehulló csillag fényes útját és nem szóltunk, mert minek szóltunk volna?

Fekete István

Még hűvös van; a kertben erőtlenül lebeg a kaporszag, a méhes viaszszaga, a pocakos uborkák indaszaga, de ahogy keletről szétterül a fény, az illatok párája porrá hullva szitál alá a kiásott krumplik széthányt bölcsőjébe.