A világ könnyedségét másképp éljük meg, nincs konkrétan körülhatárolva, és pontosan ez a meghatározatlan könnyűség az, ami megtölti a lelket. Nem az ág, amit felemel a szél, hanem a szél maga. Nem a napfényben megcsillanó levelek, hanem a napfény.
A szelíd természetű, barátságos lelkű ember irtózik a kötöttségtől és kötelességektől, és nem lenne meglepő, ha megbántott volna valakit, mert a felelőtlenség előbb-utóbb mindig ide vezet.
Most már tudom, hogy minden író amatőr, és az egyetlen közös vonásuk az, hogy nem tudják, hogy kell regényt, novellát vagy akár verset írni.
Minél többet tudunk a világról, annál erősebben hat ránk az, amit nem tudunk, és minden alagút, minden barlang, minden föld alatti tér megerősíti azt, amit mindig éreztünk, hogy semmi nem addig tart, ameddig a szemünk ellát.
A télnek egy szemernyi önbizalma sem volt a nyár elsöprő győzelme és az ősz határozott betakarítási munkája után, mert ugyan mi a tél? Meghozza a havat és befagyasztja a vizeket, mi más ez, ha nem egyszerű hatásvadászat? Esőből havat, vízből jeget képezni – ez minden, amit a tél produkálni tud, és ez tulajdonképpen a semmivel egyenlő, mert nem képes maradandó, tartalmas változást hozni, ezért csak látszólagos. […] Nekem a tél egy lerongyolódott, kissé iszákos cirkuszigazgató, aki a társulatát teherautókban és utánfutókban utaztatja, és szórakoztatja az embereket, akik néhány óráig rémülten hüledeznek, majd elismerően bólogatnak, holott nincs min hüledezni, és nincs miért bólogatni.