A világon akárhova megyünk, a magyarokról megtudják, honnan jöttek, az biztos, hogy az első reakciójuk: a Puskás…
Egy ország labdarúgásában 100 évente, ha egyszer előfordul, hogy 4-5 világklasszissal rendelkező csapat alakuljon ki és érjen el olyan sikereket, amilyeneket mi elértünk.
Olyan sportoló még nem született, aki ne szenvedett volna vereséget, mint ahogy nekünk is kijárt egy vereség, csak a legrosszabbkor jött.
Amikor labdarúgó-mérkőzést nézek, legszívesebben a következő pillanatban beállnék a kapuba, annak ellenére, hogy tudom, ez fizikailag megoldhatatlan.
Nincsenek véletlenek, és számunkra az volt megírva, hogy egy olyan időszakban legyünk válogatottak, mikor egy nemzet a végletekig el volt keseredve és a hétvégi focimeccs rövid kitörési lehetőség volt.
Ami tegnap történt, az nem foglalkoztat. Viszont gyermekkorom emlékei egyre élesebbek. Számomra fontos ezek újraélése.
Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem.
Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk.
Úgy kell viszonyulni a sporthoz, hogy legyenek élmények, melyekre öregkorában szívesen gondol vissza az ember. De csak az élheti át újra ezeket az emlékeket, aki mindent megtett a sikerekért.
A játékosok még véletlenül se higgyék azt, hogy ők tisztelik meg a közönséget, hanem éppen fordítva. A játékos érezze magát megtisztelve, hogy egy nemzet színeit képviselheti a nagyvilágban. Ez egy íratlan törvénye a közösség képviseletének, és ez nemcsak a sportra, hanem a világon minden másra igaz.