Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de… de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig mindennap gondolsz rájuk.
A sors nem irányíthatja az életedet. Neked kell fognod a kormányt.
Néha a sors vagy az élet, vagy nevezd, aminek akarod, résnyire nyitva hagy egy ajtót, és te átmész rajta. De máskor bezárja, és neked kell megkeresned a kulcsot vagy feltörnöd a zárat, vagy berúgnod az egész vacak ajtót. És máskor még csak nem is mutat neked ajtót, úgyhogy magadnak kell fölépítened.