Súlyzózni nem szerettem, egyrészt féltettem a csuklómat, másrészt lemerevedtek a vállaim. Alkat kérdése: van olyan csapattársam, aki százhúsz kilóval nyom fekve, és ugyanúgy úszik, mint én – nekem viszont a csuklóm és a gerincem miatt a fekvenyomás gyakorlatilag kimaradt az utolsó húsz évben.
Gyerekkorunk óta belénk ivódott, hogy ebben a sportágban csak akkor vagy valaki, ha olimpiát nyertél. És miután ez megvolt, minden megváltozott. Addig az motivált, hogy ne kapjunk ki. Azután már az, hogy minél többször győzzünk. És ez nagyon más. Azt ugyanis tudod, hogy mindig nem lehet győzni, viszont ha néha vereséget is szenvedtünk, az messze nem vágott úgy a földhöz, mint korábban. Ettől pedig csak még jobban kezdesz játszani: ha nem akarsz kikapni, akkor félelemmel játszol, hiszen tartasz a bukástól és a párosuló kritikáktól. De ha a sikerért hajtasz, a győzelem öröméért, az teljesen más.
Én tisztában voltam a képességeimmel, nagyjából az első pillanattól kezdve. Az egyetlen különleges dolog, hogy balkezes voltam, viszont labdaérzékem úgyszólván alig volt, sőt. Csakhogy a vízilabda az egyetlen labdás sportág, ahol ettől még a legjobbak közé kerülhetsz, hiszen itt az érzék csak akkor számít valamit, ha már odakerülsz, hogy lőhetsz egyáltalán. Ahhoz viszont bírnod kell az úszást, a test test elleni játékot, és ez nekem ment.
Amikor anyukám órákon át, akár hajnalig varrta a ruhákat, mert akkoriban ez lényeges volt a családnak, vagy amikor apukám leült, és tanulta a szerepeit, olykor akár tíz órán keresztül is, akkor azt hiszem, tökéletes példákat kaptam kitartásból, állhatatosságból.
Engem mindig is a tökéletességre való törekvés vezérelt, ami összekötődött egyfajta kíváncsisággal, hogy mitől lehetek még jobb.
A vízilabdában a munka számít: én azért jutottam el eddig, mert tudtam dolgozni. Nekem ez a titkom: lételemem volt az edzés. Bár befejeztem, továbbra is leúszom a napi 2-3 ezer métert, elmegyek futni húsz percet – és csinálom, mert szeretem, függetlenül attól, hogy pontosan tudom, a hétvégén már nem lesz meccsem soha többé.
Vízilabdában a kapus- és a centerposzt meghatározó. Egyikhez elsősorban az irányítókészség, a rutin szükséges, a másikban már ahhoz is elengedhetetlen a férfierő, a súly, hogy felérjél az ellenfél kapujához.
Szívesen élnék pár évig valamilyen egzotikus helyen a családdal. Jó lenne kipróbálni, milyen az, amikor nem kell sietni, amikor az élet ritmusa lassúbb, nyugodtabb.
Popper Pétert nagyon szeretem, néha napokig jár az agyam egy-egy témán, amit az ő könyvében olvastam.
Nagyon becsülöm az igazi nagy koponyákat, akik tehetségesek a matematikában, vagy kitűnő a memóriájuk, ezeknek a képességeknek én is nagyon örülnék. A sport területén úgy gondolom, hogy az eredmény harminc százalékban múlik a tehetségen, a többi szorgalom és akaraterő kérdése.
Munkamániás vagyok, ritkán tudom magam elengedni. Egyszerűen nincs olyan, hogy nem csinálok semmit.
A családdal kapcsolatos élményeket sokszor újraélném, és itt nemcsak a nagy eseményekre gondolok, hanem az egyszerű hétköznapokra is. Néha azt szeretném, hogy minél lassabban nőjenek a gyerekek, próbálom elraktározni azt a sok örömöt, amit szereznek.
A csapatjáték lényege, hogy csakis együtt lehetünk nagyok – szóló zsenikkel nemigen megy.
Ha össze kellene foglalnom a sikereim titkát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.