– Erre szükséged lesz.
– Mi áll rajta?
– „Azé a harcosé ez a kard, akiben a régi út eggyé válik az újjal”.
– Kard oltja ki az életem. A sajátom, vagy az ellenségé.
– Legyen inkább az ellenségé.
Van itt, amit sosem fogok megérteni. Nem vagyok templomjáró ember, és amit a harctéren átéltem, nem erősítette meg bennem a hitet. De ezt a helyet tényleg áthatja valami szellemi erő. S ha a lényegét nem is foghatom fel, a hatása alól nem vonhatom ki magam.
– Kérem, ne! A japán férfiak nem segítenek.
– Én nem vagyok japán.
Mit jelent szamurájnak lenni? Morális elveknek szentelni az életet? Az elme csendjét keresni? Elsajátítani a kardforgatást?
Előzékenyek, mosolyognak, hajlonganak. De az udvariasságuk mögött mély érzelmek rejtőznek.
Én is bemutatkoztam magának, maga is bemutatkozott nekem. Kell-e ennél jobb beszélgetés?
A végtelen tenger vigasztalóan hat rám, feledtet múltat és jövőt.
– Azt hiszed, megváltoztathatjuk a sorsunk?
– Tegyük meg, amit tudunk, aztán kiderül, mi a sorsunk.
Maguk a mi szokásainkat találják furcsának, mi pedig a magukéit.
A tökéletes virág nagyon ritka. Van, aki egy életen át keresi, s az élete nem hiábavaló.
Az élet ott van minden sóhajban, minden csésze teában, minden kioltott életben. Ezt látja meg a harcos.
Nincs tökéletes virág, mert minden virág tökéletes.
