Egy nemrég publiált felmérés részeredménye szerint a Trianonnal és a határontúli magyarokkal kapcsolatos ismerethiány a magyar társadalomban úgyszólván általánosnak mondható, és nem kivétel ez alól a szimbolikus témák felkarolásában jeleskedő jobboldal sem. A felnőtt magyar lakosság kevesebb mint harmada tudja pontosan a trianoni békeszerződés idejét és ismeri a területvesztés mértékét. A fiatalabb korosztályok (nem az államszocializmusban, hanem már az 1990 után szocializálodottak) tudása siralmas: míg például a 40-49 év közöttiek (tehát még a hetvenes-nyolvanas években érettségizettek) fele tudja e kérdésekre a helyes választ, addig a negyven év alattiaknak már csak negyede. Mindemelett a társadalom ideológia polarizációjával kapcsolatban is tanulságos adatok bukkannak fel: minél inkább jobboldalinak tartja magát a válaszadó, annál inkább hajlamos eltúlozni az elcsatolás mértékét, és minél inkább baloldali vagy liberális, annál kisebbnek tartja a területveszteséget. Ebből következik az is, hogy éppen a legradikálisabb jobboldaliaknak a területi revíziót szorgalmazóknak bannak elnagyolt képzeteik az elveszített területekről, és minden bizonnyal igaz ez a politikai spektrum túloldalára is – bár erre az idézett könyv szerzője nem tért ki. Pedig 1990 óta meglehetősen sok szó esett Trianonról a sajtóban és a médiában: ez a fordított arányosság (az elérhető információk tömegének növekedésével csökken a helyes tudás aránya) a jövőre nézve csak szkepszisre ad okot.
Trianonhoz számos legenda fűződik. Az egyik legmakacsabb és legnehezebben ellenőrizhető történet arról szól, hogy az utódállamok némelyike (főként Románia) kéjnők és/vagy hazafias szellemű bojárlányok szolgálataival igyekezett az antant államférfiait és szakértőit kedvezőbb döntésre hangolni. Ha valóban így történt, működésük kudarcként értékelendő.
A trianoni békeszerződés olyan méretű területcsonkítást szentesített, a nemzet oly nagy részét szorította a határokon kívülre, hogy sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta feldolgozhatóvá tenni a közvélemény számára.
A mérvadó gazdaságtörténeti szakirodalom ma már egyetért abban, hogy a trianoni békeszerződés sokkjából a magyar gazdaság viszonylag hamar és a korábban elképzeltnél gyorsabban talpra tudott állni. Ebben minden bizonnyal segítségére volt az, hogy bár az ország területének kétharmadát elcsatolták, az ipartelepek 48 százaléka és a gyáripari termelés 55 százaléka a trianoni országterületen maradt.
Ha felvetődik a kérdés, hogy miért beszélünk annyit Trianonról, a válasz részben ez: mert a mindennapjainkat át-meg átszövi a trianoni békeszerződés emlékezete. Utcanevekben, emlékművekben, településhatárokban, intézményekben. A másik magyarázat minden bizonnyal az, hogy a határon túli magyar közösségek léte, sorsuk, a jogaikért vívott küzdelem, az ő problémáik folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy mi és miért történt száz évvel ezelőtt. Harmadrészt Trianon az elmúlt évszázadban, de főleg a rendszerváltás óta eltelt időben metaforává vált – minden rossz jelzőjévé. Ezzel párhuzamosan valós tartalmai elhalványultak, mitikus magyarázatok kerültek előtérbe, amelyek fel-felhasznának valós elemeket, de a nemzeti önismeret és a közösségépítésben oly fontos „közös emlék a múltból – közös terv a jövőre” tanácsát alig szolgálják.