Fekete István idézetek a természetről

Kapcsolódó témák: Fekete István
Fekete István

Ez is hozzátartozik a természet szigorú törvényeihez, amely előírja, hogy a családért és a nemzedékért mindent meg kell tenni, mindent oda kell adni, még az életet is, de egymásért – semmit!

Fekete István

Állnak a fák, a nádasok, a bokrok, és vigyáznak a maguk világára, mely nem változott évezredek óta. Maradiak voltak, az igaz, de a kökény csak kökényt termett s a vadkörte csak vadkörtét. Az ember azonban ekrazitot termelt és ciánt, izmusokat és tanokat. Repülőgépet és tankokat.

Fekete István

Felsüt a nap, a vadcseresznyefák virágkoronája kitárja millió kelyhét az áldó nap felé, és a méhek lakodalmas népe zengeni kezd a szerelem, az élet, a tavasz orgonáján.

Fekete István

Ez júliusban volt, július közepén, most pedig szeptember van. Hajnal. A kukorica már elhallgatott, mert harmat szállt éjszaka a beszédes levelekre, és a tücskök is elnémultak, mert a citerák húrja megereszkedett az ébredés józanságának párájában.

Fekete István

Aztán hamar megjött az alkony és az este. Hátunk mögött a nádas vizekre véres párát lehelt az alkonyba fúló nap, előttünk pedig szürkület kúszott a tarlókra, melyeken felcsirrent már a fogolykakas.

Fekete István

Az út menti fák észak felé néztek, mintha vártak volna valakit, a levelek susogva reszkettek, ha feljött a hold és a gulya lágy kolomp-harangja álmosan simogatta meg az esték ködös borulását.

Fekete István

Szél nem mozdult, a pince előtt kövéren sarjadt a fű s a sárgarigók fuvolája lágyan szólt, mint a távoli nóta. Zsongtak a méhek s az út arany porában hangyák jártak ismeretlen, néma szorgalommal.

Fekete István

A fákon zúzmara virágzott, a kórók szikkadt szárán tengelicék üldögéltek, és a telefondrótok megzendültek néha, mintha örömös kis üzenetek szaladtak volna bennük. Más élet nem is mozdult a messze határban.

Fekete István

A Teremtő szent tenyeréből amikor elröppentek a levegő madarai, bizonyára mindegyik parancsot kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot, mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés mind halványabban ragyogó koronája – az ember.

Fekete István

Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő. Visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, amikor mindent betakart a hó, békésen pipáltak a kémények, mert az erdő úgy is adott, amit adhatott.

Fekete István

Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.