Mark Cuban, a Dallas Mavericks tulajdonosa Dagi Albertnek hívott, amikor büntetőket dobtam. Amikor először hallottam, nagyon mulatságosnak találtam. El is érte, hogy kihagyjam a büntetőket. Na jó, ez nem igaz, amúgy is kihagytam volna őket, de így jobb a sztori.
Mindenkinek megvan a maga teóriája arról, miért nem tudok büntetőzni: túl nagy a tenyerem, az egész fejben dől el, túl sokszor változtattam meg a mozdulatomat, nem nyújtom ki eléggé a karomat, el kellene mormolnom egy imát a dobás előtt, ennem kellene három levágott héjú mogyoróvajas szendvicset. Őrültnél őrültebb ötletek… Anyámnak is megvan a saját elképzelése, miért nem tudom bedobni a büntetőket. Amikor Németországban éltünk, a környéken kóboroltam, és felmásztam egy fára, de leestem, és eltörött mindkét csuklóm. Talán begipszelték, már nem emlékszem. Nagyjából magától gyógyult meg, viszont azóta sem tudom egyáltalán visszahajlítani a csuklómat. Akárhogy is, anya szerint ez áll a gyenge büntetőzésem hátterében.
Körbenézek, és azt látom, hogy a csapattársaim befeszültek. De teljesen. Ötpercenként kirohan valaki a slozira. Aztán nekem is ki kell mennem, és miközben a fenekemet törlöm, támad egy ötletem. Elég gusztustalan, de azt hiszem, működhet. Amikor tehát visszatérek az öltözőbe, egy sza*os vécépapírt tartok a kezemben. Elkezdem körbe-körbe kergetni vele a többieket. Mind sikoltoznak, huhognak és nevetnek, és hamarosan ideje indulni a pályára, ők pedig felszabadultak. Működött a tervem.