Azt hiszem, nevezhetjük hűségnek, amikor valaki évről évre visszatér egy szeretett helyre, holtszezonban, anélkül, hogy garanciát kapna, hogy viszontszeretik.
Van valami ősi jellege a vízen utazásnak, még akkor is, ha rövid. Nem is annyira a szemünk, fülünk, orrunk, szájpadlásunk vagy a kezünk informál minket arról, hogy nem nekünk való helyen vagyunk, mint a lábunk, amely furcsának érzi, hogy hirtelen érzékszervként kell működnie.
Minden utazó jól ismeri ezt a kellemetlen állapotot, a fáradtság és a nyugtalanság keverékét. Bámuljuk az órákat és a menetrendeket, tüzetesen megvizsgáljuk a visszeres márványt a lábunk alatt, beszívjuk az ammóniát és a hideg téli éjszakákon a mozdonyok acélöntvényeiből áradó nehéz szagot.
A szépségre nem lehet törekedni, mert az mindig egy másik, gyakran közönséges törekvésnek a mellékterméke.