Olyan ember vagyok, aki szerencsés, mert ötven évig azt csinálhatta, amit szeret. Hiszen ez a legfontosabb. (…) Nem érzem magam legendának. Közönséges ember vagyok, aki a munkáját, amit csinál, szereti. A hírnév? Nos, ami igaz, az igaz. A világon majdnem mindenütt felismernek.
Ahhoz, hogy lekössük a közönség érdeklődését, valamiféle bájnak, vonzásnak kell lennie. Érdekes történetnek érdekes emberekről, és végül el kell érnie a csúcspontra, ahol valami eldől.
Mivel az ember él – szerelmes lesz, megél örömöket és fájdalmakat. Ezt mind beleviheted a színészi játékba. A közönség pedig értékeli ezt, mert ugyanezeken a dolgokon – örömökön, fájdalmakon – megy keresztül.
Elsősorban a szemek és a mosoly vonzanak. Az arc, a hangszín. Azután megnézi az ember az alakot, megnézi, mi van még ott, de utána visszatérek a belső tulajdonságokra: az észre, a humorérzékre, az adni és kapni tudásra. Azután a csengő vagy megszólal, vagy nem.
Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy cselekedeteim miatt feldühödjek. Elfogadom magam az összes jó és rossz tulajdonságommal együtt. Nem pazarlok időt sajnálatra, dühre.