Tudatosítanunk kell, hogy akiknek nem fáj Trianon, és akik közömbösek máig tartó következményeivel szemben, azok érzelmileg, lelkileg már nem teljes értékű magyarok. Ezt pontosan a zsidóságtól tanulhatjuk meg. Ahogyan nem zsidó (legfeljebb félzsidó), akinek nem fáj a holokauszt, ugyanúgy nem magyar (legfeljebb híg-magyar) az, akinek nem fáj Trianon.
A holokauszt előtt Henry Kissingernek szerencséje volt: ő a családjával felszállhatott még az utolsó hajóra akkor, amikor engem és családomat beszippantott a pokol. Az ő apja jól döntött, az enyém rosszul. Ma már viszont nincs olyan hely, amely békés menedékül szolgálhat.
Remélem, nem jámbor óhaj, hogy Európa azon országai, amelyek eddig nem tették, nézzenek végre teljes felelősséggel szembe a múltjukkal, és ne engedjék, hogy bárki is tagadja vagy relativizálja a holokauszt szörnyűségét.
Ha azt mondom: holokauszt, az emberek többségének Auschwitz-Birkenau kapuja, a sivár barakkok, a gázkamrák jutnak eszébe.
Végül is a Holokauszt olyan történet, amelyben túl kevés a hős, és túl sok az elkövető és az áldozat.
Ahol a holokauszt elleni tiltakozás természetes ösztönét elfojtják – lehetetlen bűnöst kiáltani és gyógyírt találni ekkora traumára –, ott a görög drámáknál (legalábbis számunkra) sokkal erőteljesebb tragédia bontakozik ki: a demokrácia realisztikus, bensőséges és ezerfeleképpen izgalmas tragédiája, amelyben Istent keresztre feszítik, és a rettenetes sors nem csak a királyi palotákat sújtja, hanem minden hétköznapi ember otthonát, és mély barázdát rajzol minden meggyötört emberi arcra. Nincs többé a mennyország, az eljövendó üdvösség, a megszolgált jutalom ígérete, ami könnyítene a keserűen magasztos sorson; csak a totális sötétség van, a be nem teljesedett élet üressége, amely elnyeli, nyomtalanul bekebelezi a születése pillanatában bukásra ítélt emberi életet.
A jobboldal álláspontja szerint a magyar gondolkodásban a holokauszt emlékezete eltúlzott, a Trianon emlékezet és a kommunizmus bűneinek elismerése viszont gyenge.
Négyféle csönd veszi körül a holokausztot: az értelmetlenség csöndje, az iszonyat némasága, a szégyen hallgatása és a bűntudat csöndje.
A holokauszt nem németekről és nem magyarokról szól, hanem arról, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Mert ha ez megtörtént, annyit jelent, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Ez univerzális emberi probléma.
