Tekintsd, Urunk, a roppant Kárpátok ölét,
e dús mezők hajdan tengermosta honát,
az Adriától a Székelyföldig ívelő
országcipót, a fényes városok sorát!
Magyarnak s minden társnépének itt e föld
mindig is egy közös, egész hazája volt,
mígnem- borzadj el, Isten, ember légy erős!-
országunk harmadára daraboltatott.
Trianonnak hívjuk amputálásunkat, ott
csonkolták nemzettestünket, s –megfogyva bár,
de törve is-prédául dobták tagjait
vérszagra gyűlt kutyáiknak a győztesek.
Trianonnak mondjuk balsorsunk ítéletét,
s sírt, hol nemzet süllyed el s oly sok viszály.
Ki az Isten nyújt felénk, ha küzdünk védő kart,
mely ápol, s majdan sírod is, ha elbukál?