1976. február 29 -
háromszoros olimpiai bajnok magyar kajakozó
Én a stresszt is szeretem, ha jóféle. Sőt, jobb is, ha van, mert amikor nincs, mondjuk egy kisebb versenyen, ahol nem idegeskedek az ellenfelek miatt, könnyebben szaladok bele egy vereségbe. Mert verseny közben már lehetetlen felpörögni, ahhoz az túl rövid.
Most, utólag látom, hogy mit meg nem tettünk, mennyi munkát elvégeztünk azért, hogy mi legyünk a legjobbak. Amikor benne voltam, egyáltalán nem éreztem, természetes volt. Nyilván elfáradtam edzés végén, és volt, hogy átfutott az agyamon, hogy inkább hűsölnék a Lupa-tó partján, de tudtam, hogy a céljaimért tenni kell, lesznek fárasztó pontjai, de a fájdalmak és a végterhelések eltörpültek amellett, amit a célban megkaphattál.
Nem az a tehetség voltam, aki nulla munkával ott tudott lenni – akár a korosztályában, akár később, a felnőtt mezőnyben – az élen. Inkább szorgalmas voltam. Pontosabban: amikor elkezdtek jönni az eredmények, azzá váltam.
Ha úgy álltam volna hozzá az élsporthoz, hogy bármelyik versenyen ki is kaphatok, és az mennyire kellemetlen, nem értem volna el ezeket az eredményeket.
Otthonról azt hoztam, hogy ahhoz, hogy valamit el tudj érni, tenni kell, semmit sem adnak ingyen. A sportág pedig ezt felerősítette. Világ életemben nagy csapatban edzettem, és azt láttam, napról napra meg kell újulni ahhoz, hogy az élen maradhass.
Az élet kemény dolog, vannak győztesek és vesztesek, lehet, hogy valaki csak egy hajszállal veszít el valamit, de ilyen az élet. Nem győzhet vagy nem veszíthet mindenki.
Nem kellett és nem is lehetett azon gondolkozni, hogy akarok-e Natasával egy hajóban evezni, számomra ez nem volt dilemma. Van ilyen az életben, amikor egyszer csak az ellenfelekből csapattársak lesznek. Sokszor megkérdezték, hogyan tudtam Natasával összeülni. Hogyne tudtam volna?! Az ember nem ellensége önmagának.
Nyerni szeretnék, teljesen mindegy, hogy hány aranyam van. Számomra az jelenti a motivációt, hogy évről évre legyőzzem a világot.
