Én a stresszt is szeretem, ha jóféle. Sőt, jobb is, ha van, mert amikor nincs, mondjuk egy kisebb versenyen, ahol nem idegeskedek az ellenfelek miatt, könnyebben szaladok bele egy vereségbe. Mert verseny közben már lehetetlen felpörögni, ahhoz az túl rövid.
Most, utólag látom, hogy mit meg nem tettünk, mennyi munkát elvégeztünk azért, hogy mi legyünk a legjobbak. Amikor benne voltam, egyáltalán nem éreztem, természetes volt. Nyilván elfáradtam edzés végén, és volt, hogy átfutott az agyamon, hogy inkább hűsölnék a Lupa-tó partján, de tudtam, hogy a céljaimért tenni kell, lesznek fárasztó pontjai, de a fájdalmak és a végterhelések eltörpültek amellett, amit a célban megkaphattál.
Nem kellett és nem is lehetett azon gondolkozni, hogy akarok-e Natasával egy hajóban evezni, számomra ez nem volt dilemma. Van ilyen az életben, amikor egyszer csak az ellenfelekből csapattársak lesznek. Sokszor megkérdezték, hogyan tudtam Natasával összeülni. Hogyne tudtam volna?! Az ember nem ellensége önmagának.