Ma este varázslatosabbnak tűnt, mint valaha, mintha az épületeket egy óriási pék készítette volna hatalmas mézeskalács-darabokból, és meghintette volna őket porcukorral. A szállingózó hópelyhekkel és a csupasz téli fákat összekötő fényfüzérekkel olyan volt, mint egy kép a csokoládés doboz tetején.
A télnek egy szemernyi önbizalma sem volt a nyár elsöprő győzelme és az ősz határozott betakarítási munkája után, mert ugyan mi a tél? Meghozza a havat és befagyasztja a vizeket, mi más ez, ha nem egyszerű hatásvadászat? Esőből havat, vízből jeget képezni – ez minden, amit a tél produkálni tud, és ez tulajdonképpen a semmivel egyenlő, mert nem képes maradandó, tartalmas változást hozni, ezért csak látszólagos. […] Nekem a tél egy lerongyolódott, kissé iszákos cirkuszigazgató, aki a társulatát teherautókban és utánfutókban utaztatja, és szórakoztatja az embereket, akik néhány óráig rémülten hüledeznek, majd elismerően bólogatnak, holott nincs min hüledezni, és nincs miért bólogatni.