Azért találták fel, – emeljünk kalapot! –
Régi bölcs atyáink hajdan a névnapot:
Máskép a szeretet közülünk kihalna;
Máskép a halandó, nem lévén alkalma,
Sohasem óhajtná embertársa javát, –
És akkor az élet nem érne egy kovát.
Neved örömnapja imé hozzánk juta,
Sőt ha nem csalódom, már tovább is futa,
Mégis az én Múzsám néma volt és buta,
Ami, ha nem csuda, üssön meg a guta.
Egy szál harangvirág, ennyi csak, mit adhatok,
És kívánok még nagyon sok boldog névnapot.
Nem nagy dolog, mondhatja más, tudom jól, de mit tegyek?
Egy szál harangvirág, ez jelzi most az ünnepet.
Ma van persze a neved napja. Omlik hozzád a sok gratuláció. Csak már valami okosabb neved volna.
Jót kivánok én is néked,
Ez természetes dolog,
Csakhogy a jó annyiféle,
Hogy alig választhatok.
De hová juték? hisz örömünnep van ma…
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én – zárkozván magamba –
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!
Míg a nap egünkön magát felemeli,
Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli.
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.