Vannak ajtók, amik nem maradnak örökké nyitva. Az elszalasztott lehetőség soha nem tér vissza, és ha csak várakozol, az nem jelenti azt, hogy erős vagy, vagy azt, hogy igazad van. Néha csak annyit jelent, hogy félsz a változástól. Mindenkivel előfordul. Tudod, mire jöttem rá? Az élet túl rövid.
Everwood
Az ifjúkori szerelemhez nincs fogható. Erőt ad olyan dolgokhoz, amikhez különben nem lenne bátorságunk. Sebezhetővé tesz, és arra buzdít, hogy tárd ki a szíved, hogy többet adj, mint valaha, hogy szerelmes versekbe illő, szívből jövő érzelgősségeket mondj. A szerelem minden mást feledtet, kivéve a szerelmet, azt az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni, szerelmed tárgyát. A szerelemtől ihletve hegyeket mozgatunk meg, nagyszerű dolgokat teszünk, de el is vakíthat minket, hogy elfelejtünk mindent és mindenkit, még önmagunkat is.
Hogy hogyan és milyen tempóban habzsoljuk az életet, szinte mindig az életkorunk határozza meg. Ebben a versenyben már gyermekkorunktól rész veszünk, és soha nem állunk meg. Mintha minél előbb a végire szeretnénk érni. Ahogy érettebbek leszünk, alkalmanként lassítunk, hogy körülnézzünk és élvezzünk bizonyos pillanatokat. Ez a felnőtté válás biztos jele. Idős korunkban, amikor a tempó lelassul és a verseny a vége felé közeledik, időnk legnagyobb részét emlékezéssel töltjük, és elcsodálkozunk azon, hogy vajon hová is rohantunk annyira.