Ellenkezik a természetemmel, hogy bármit is befejezetlenül hagyjak, így aztán este nem tudok lefeküdni addig, amíg meg nem oldom a magamnak aznapra kiosztott feladatot.
Akkoriban kezdődött a Beatles-mánia. Az egész ország úgy öltözködött, úgy zenélt, úgy szólt és úgy is nézett ki, mint ők. Szánalmasnak találtam a jelenséget, talán mert rávilágított, milyen birkák az emberek, és mennyire készségesen istenítették ezeket a zenészeket, miközben az én hőseim többsége elfeledve, gyakran egy fillér nélkül, egyedül végezte.
Nagyon szerettem festeni, és a formatervezés is érdekelt. Jó rajzolónak számítottam, és amikor felvettek Kingstonba, az alkalmazottrajz-szakon kínáltak egy helyet, én pedig elfogadtam, ahelyett, hogy a festőművészettel foglalkoztam volna. De ahogy elkezdtem a rajzszakra járni, rájöttem, hogy nem való nekem, és inkább lógtam az órákról.
Már kisgyerekként, olyan hat-hét évesen megéreztem, hogy valahogy más vagyok, mint a többiek.
Nagyon nehéz leírni, milyen érzéseket keltett bennem az első bluesfelvétel, amit hallottam: úgy éreztem, egyből felismerem. Olyan volt, mintha újból hallanék valamit, amit korábban, talán egy előző életemből már ismertem. Számomra van valami primitíven megnyugtató ebben a zenében, egyenesen az idegrendszeremre hatott, úgy éreztem, elemelkedik a lábam a földtől.
Az emberek mindig azt mondják, pontosan emlékeznek arra, hol voltak a Kennedy elleni merénylet napján. Nekem nem rémlik, de azt pontosan tudom, milyen volt kisétálni az iskola udvarára azon a napon, amikor Buddy Holly meghalt – emlékszem a hangulatra. Olyan volt a placc, mint egy temető, senki sem szólt egy szót sem, teljesen sokkos állapotba kerültünk. Az akkori sztárzenészek közül vele tudtunk leginkább azonosulni. Nem divatmajom volt, nem színészkedett, egyértelműen remek gitáros volt, és mindennek tetejébe még ráadásul szemüveget is hordott. Egy volt közülünk. Döbbenetes, hogy milyen hatással volt ránk a hatása. Volt, aki azt mondta, ezzel meghalt a zene. Előttem éppen ekkor tárult ki a világa.