A hála érzése akkor tölt el minket, ha úgy érezzük, kaptunk valamit. Valamit, ami nem „járt”, nem „megérdemeltük”, hanem csak úgy kaptuk. Ez az érzés épp ellentéte a „feljogosítottság” vélelmének. Sokan úgy gondolnak a hálára, hogy majd akkor fogják érezni, ha minden, amire áhítoznak, összejön, majd ha boldogok lesznek. De az életben – úgy tűnik – épp a fordított sorrendben működik a dolog: azok az emberek, akik tudnak hálásak lenni azért, amijük már most van, sokkal nagyobb eséllyel érzik boldognak is magukat, mintegy bónuszként. A hálának három szintjét is elkülöníthetjük. Az első, amikor hálát érzünk azért, ami kellemes és jó az életünkben. A nap végén érdemes ezeket csokorba szedni, és valamiképp köszönetet mondani érte, ez erősíti a hála lelkiállapotának elmélyülését. A második szint, amikor képessé válunk hálásnak lenni azért is, ami nem kellemes, ami nem esik jól. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha felismerjük, hogy a nehéz élethelyzetek milyen erőteljesen formálnak, alakítanak minket, ezek nélkül nem tudnánk fejlődni és érni. Aki hálát tud adni egy-egy fájdalomért, betegségért, veszteségért, kellemetlen változásért is, ezzel nagyon sokat tesz azért, hogy könnyebben viselje a megpróbáltatásokat, és hamarabb túljusson azokon. A harmadik szint pedig nem más, mint amikor a hála érzete függetlenedik a történésektől, és már csak úgy van. Szabadon lebeg az életünk felett, és betölti a tudatunkat, akár jó történik, akár rossz, akár semmi.