Elutaztam ellenfélnézőbe. A Svájc-Románia meccset néztem meg Száger Gyurival, és hazafelé a repülőgépen együtt jöttem a románokkal. Láttam, hogy Lucescu, a románok edzőlegendája méreget, aztán egyszer csak odajön hozzám. Hozta magával Bölöni Lacit. Néztem rá, hogy mi a francot akar, és Lucescu megkérdezte tőlem: „Ismered te a magyar és a román történelmet…?”
Azt hittem, rosszul hallok. Épp egy román jön nekem a közös történelmünkkel, az anyja úristenit. Felment bennem a pumpa és azt feleltem neki: „Miért, te ismered…? Lucescu alighanem látta, hogy nem vagyok barátkozós kedvemben, de azért mosolyogva folytatta: „Nahát, akkor most ti, magyarok tehettek azért, hogy a két nép jobb kapcsolatba kerüljön egymással. Győzzétek le a csoportban az angolokat, mi is sikerrel vesszük az akadályt, és akkor a két nemzet, a magyar és a román együtt utazhat Spanyolországba…”
Miket beszél ez itt, ez járt a fejemben, mit képzel magáról, de megpróbáltam higgadt maradni, és odavetettem neki: „Rendben van, győzünk az angolok ellen, de mennyi lesz a prémium?”
Lucescu csóválta a fejét, és döbbenten motyogta: „De hiszen nekünk nincs pénzünk, én a dicsőségről, a közös történelemről beszélek…”
Nekem sem kellett sok: „Közös történelem, rendben. Adjátok vissza Erdélyt, és akkor mi megverjük az angolokat…”