Macska, te selymes őrület, te kúszó
törleszkedés a nálad nagyobb testhez,
visszhangvadász, te hosszan kiterült
olvadt rugó, tükrös szemedben lámpa
fénykörét köddé oldó üres nézés,
kurrogó, berregő forró torok,
tüskefogsor, mely cafatokra tép,
hasfelhasító görbetőr karom,
macska, te alvó, kilencmilliárd
élet tudója, aki a kapun túl
lelkeket ítélsz álmodban, miközben
hűs bundádon egy gyerekkéz simít,
a patkány képében a túlvilágra
megérkezők torkát átharapod,
és érdes nyelvvel lenyalod a vért,
visszalökve őket új földi húsba,
ott macskaőr a sötét folyosón,
itt simulékony plüss szobacica,
te szó nélkül is szóló, síró-rívó,
ki megérted az embernyelveket,
és kiharapod azét, aki gyáva,
hogy visszaköpd az álmodban egy másik
gyerek szájába, aki hirtelen
felébred álmában, felül, beszél –
te puha vadság, koncentrált halál,
élet, ítélet, feszült figyelem,
napjaim tükre és tudója, jöjj,
ülj az ölembe, nyugtass meg, hogy élek,
nem álmomban ölellek, simogatlak,
hogy ember vagyok még, s te macska vagy,
hogy még, még, még, még, még – hogy ne küldj vissza,
engedj át mégis, ha patkány leszek.