Néhányan azt mondják, inkább az iskolában lenne a helyem. Néhányan azt mondják, inkább tanulnom kellene, hogy klímakutató legyek, és így „megoldhassam a klímaválságot”. De a klímaválságot már megoldották. Ismerjük a tényeket és a megoldásokat. Csak annyit kell tennünk, hogy felébredünk és változtatunk. És miért is tanulnék egy jövőért, ami hamarosan megszűnik létezni, amikor senki nem tesz semmit, hogy megmentse azt a jövőt?! És mi okból tanulnak tényeket az iskolarendszerben, ha a legfontosabb tényeket, amelyeket ugyanezen iskolarendszer legkiválóbb tudománya kínálhat, a politikusaink és a társadalmunk nyilvánvalóan semmibe veszik?
Több szempontból azt gondolom, mi, autisták vagyunk a normálisak, a többiek viszont meglehetősen furák, különösen, ha a fenntarthatósági válság kerül szóba, ahol mindenki azt szajkózza, a klímaváltozás a létezésünket fenyegeti, mindannyiunk legfontosabb problémája – aztán ugyanúgy viselkednek, mint addig. Én ezt nem értem, mert ha a kibocsátás véget kell érjen, akkor véget kell vessünk neki. Számomra ez fekete vagy fehér. Ha a túlélésről van szó, nincsenek szürke területek. Vagy fennmaradunk, mint civilizáció, vagy nem. Változnunk kell.
Amikor a gyűlölködők a kinézetedre és a másságodra mennek rá, az azt jelenti, hogy nem tudnak másba belekötni. És ekkor tudod, hogy győztél.
Azt akarom, hogy rettegjenek, azt akarom, hogy úgy tegyenek, mintha égne a házuk, ugyanis nincs idő várni, most kell cselekedni a klímaváltozás megállítása érdekében.
A civilizációnk törékeny, mint egy homokra épített vár, az alapok ugyanis nem biztosak. A hétfő este pusztított tűzvészben erősen megrongálódott Notre-Dame-ot bizonyára újjáépítik, azt remélve, hogy az alapok erősek. Ugyanez azonban nem biztos, hogy elmondható a bennünket körülvevő világról.