Nem kéklett a Vértes, feketéllett,
hajló háta égre görbedt-rémlett.
Éjszaka volt, Negyvennégy december…
Alig bírtam dobogó szívemmel. –
Hegyek, édes megszeppent nénéim,
térdeteken jó volt üldögélni;
lakattatok szőlővel, dióval,
voltatok csend, tücsökszó, rigódal.
Voltatok ős, mámorító szépség,
döngettétek a munka szívverését.
S ha nevem egy verssel még kiröppen:
költővé is általatok lettem.