Tíz éve is van már, vagy még annál is több. A Lukács uszodában történt. Egy nagy magyar író úszott ott éppen, majd megpihent a medence szélén. És pihenés közben orrát a vízbe fújta. Nem olyasféle csalafinta módon, ahogyan mások teszik talán, sunyin, észrevétlenül, víz alatt – nem. Ez a mi nagy magyar írónk büszkén és nyíltan fútta taknyát a vízbe, lássa ország-világ, hogy élnek még itt bátrak is ám! Akkor egy másik fürdőző, odaérvén a nagy magyar író mellé, rászólt a nagy magyar íróra, hogy lekötelezné, amennyiben nem a vízbe fújná bele a rohadt taknyát. Nagy magyar író, akitől tudjuk, hogy ők sokkal jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket, csak azt nem lehet tudni azóta sem egészen pontosan, hogy kicsoda a „mi”, és kicsoda az „ők”, szóval a nagy magyar író ekkor kiugrott a vízből, és körberohangálván a medencét, azt ordítozta, hogy „itt inzultálják a zsidókat!”… Megőrzendő, emblematikus pillanat volt az, olyan pillanat, amelybe bele van sűrítve a mi egész életünk.

Magyar Hírlap, 2008. 03. 18.