Az egyik legmeglepőbb dolog, amit felfedeztem, hogy az Asperger-szindróma az autizmus spektrumzavarhoz tartozik. Vagyis az autizmus egy formája. Ha valaki gyerekként azt vágja a fejemhez, hogy autista vagyok, biztosan elküldöm a csudába. Mert számomra az autista olyasvalaki volt, mint például Tommy, aki az Egy kórház magánélete című sorozat karaktere volt. Soha nem szólt egy szót sem és tulajdonképpen túl sok vizet sem zavart. Az autizmus, legalábbis az én generációm tagjai számára, egyfajta élőhalott vagy zombi képet sugallt. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a mentális fejlődészavar egy jóval szélesebb spektrumot ölel át, aminek az egyik végén a Tommyhoz hasonló emberek vannak, a másik végén pedig az olyanok, mint én. Persze az is lehet, hogy ha már hatévesen helyesen diagnosztizálnak, akkor sem hitt volna nekem senki, Lehet, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalomnak és a szociális kultúránknak kellett annyit fejlődnie, hogy képes legyen végre elfogadni az olyan jelenségeket, mint amilyen én is vagyok. Ha a szüleim tisztában lettek volna azzal, hogy voltaképpen miért is viselkedem úgy, ahogy, lehet, hogy az egész életünk másként alakul. Így viszont azt érzem, hogy rengeteg elvesztegetett lehetőség gyűlt össze bennem azért, mert az életem nagy részében egyszerűen különcként bélyegeztek meg.
John Elder Robison
Az általános vakság mások metakommunikációs jeleit illetően rendszerint az asperger és az autizmus egyik legfontosabb jele. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az ember hajlamos magába fordulni. Az autisták nem azért viselkednek önzően, mert gonoszak, vagy mert előnyük származik ebből. Azért ilyenek, mert nem „fogják” mások jelzéseit.