Nyár közepe volt, amikor a természet alkímiája eleven, csaknem egynemű zöld tömeggé alakítja át az erdei tájat; amikor az érzékeket szinte megmérgezi a nedves zöld lombtömeg háborgó tengere és a talaj meg a vegetáció meghatározhatatlan illata. Ilyen környezetben az elme elveszíti a perspektíváját: idő és tér közönséges, irreális lesz, és egy elfelejtett, történelem előtti múlt visszhangjai dobolnak kitartóan az elbűvölt tudaton.