Egy nagy tett iránya eltéríti a történelmet útjából, de valószínűleg ugyanígy hatnak a kisebb cselekedetek is mind, csak nem olyan nagy mértékben, egészen az elguruló kavicsig, amelyet félrerúgtunk az ösvényen, vagy egy csinos kislány megpillantásáig, amitől elakad a lélegzetünk, avagy egy kis vonásig, amit a körmünkkel a kert földjében húzunk.

Azt hiszem, amikor válaszúthoz érkezünk, és tétován nem tudunk dönteni, eszünkbe kellene jusson a halálunk, hogy az életet válasszuk, mert a halálunk nem teszi boldogabbá a világot.

Néha megáll egy pillanatra az idő. Egy-egy jelenet úgy marad meg bennünk, mint egy kimerevített kép. Elhalkuló hangok, lelassult mozdulatok. Semmi sem változik. Aztán elmúlik a pillanat.

Az emberi elme egyik diadala, hogy képes biztosan tudni valamit, anélkül, hogy elhiggye.

Egy férfi, egy nő meg egy gyermek mindig módját ejti valamiképpen, hogy beássa magát, magukra rántsák a földet, ahol élnek, takaró gyanánt, és akár a körmükkel is kikaparjanak maguknak valami otthonfélét. Akkor aztán pokoli erő kell hozzá, hogy gyökereiket kiszaggassa.

Az ügyes és eredményes színlelés, az igazi gondolatok elpalástolása a jó üzletember alkotó munkájának örömei közé tartozik. A lelkesedést elárulni a hülyeség netovábbja volna.

A mi fajunk az egyetlen alkotó lény, és csak egyetlen alkotó szerszáma van: az egyéni elme, az egyéni szellem. Két ember nem alkotott még soha semmit. Nem fordulhat elő termékeny együttműködés sem a zenében, sem a képzőművészetben, sem a költészetben, sem a matematikában vagy a filozófiában. Mihelyt az alkotás csodája megtörtént, egy csoport továbbfejlesztheti és kibővítheti, de egy csoport sohasem talál fel semmit. A csodálatos szikra mindig egyetlen ember magányos agyából pattan ki.