Gandhi szerint a gyaloglás az állóképesség lassú energiáinak választása. A gyaloglással messze kerülünk a villámakciótól, a bravúrtól, a hőstettől. A gyaloglás abban az alázatos közegben megy végbe, amelyet Gandhi kedvel, mert emlékeztet a földi gravitációra, a törékenységünkre. A gyaloglás a szegények lételeme. Ám az alázat nem nyomorúság. Hanem az emberi végesség nyugodt beismerése: nem tudunk mindent, nem vagyunk képesek mindenre. Amit tudunk, az semmi az Igazsághoz képest, amire képesek vagyunk, semmi az Erőhöz képest. Ez a beismerés jelöli ki a helyünket, ez jellemez minket. A gyaloglásban, távol minden géptől, szerkezettől, közvetítő eszköztől, újrajátszom a földi ember létfeltételeit, veleszületett nyomorúságát. Az alázat ezért nem megalázó: csak a hiábavaló nagyképűségeket hagyja el. A gyaloglásban van valami büszkeség: talpra álltunk. Az alázat a méltóságunkat fejezi ki.
