Fűzfőnél láttam meg a Balatont. Egy kis szegletet a fák között, és először nem tudtam eldönteni, vizet vagy eget látok, de aztán rájöttem, igen, az ott a tó, és bár tengerek és óceánok partján álltam már ámulva, a hozzájuk képest apró kacsaúsztatótól megdobbant a szívem. Az a félmagyar szívem, aminek a magyar felét eltemettem, dühből, fájdalomból, most újra vert, hirtelen úgy vettem észre, hogy még a levegőt is gyorsabban szedem, mint amikor egy régi szerelmével találkozik az ember, amikor már nem számít semmiféle érzelemre, mégis rátörnek az emlékek és irányíthatatlanul borítják el a gondolatait. Melegséget éreztem a gyomrom táján, és akaratlanul is elmosolyodtam. Megálltam volna, hogy nagy levegőt vegyek, beszívjam a vízszagot, belebámuljak a déli aranycsillogásba, melyet a nap fest a Balatonra, de nem volt időm, még egy félórás út állt előttem, és fogalmam sem lehetett, mi vár rám Rakoncán. Elszakítottam a tekintetemet a távolban kéklő víztől és az útra összpontosítottam.