S ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

Szerettem volna ott lenni az esküvőn
Ahol elámultak rajtad, a nőn
És megéljeneztek
Tiszteltek és szerettek
Büszkén lépdelt a ló
Csikorgott a hó
Ömlött az eső,
Kisütött a nap
Két kezet egymásba tett a pap.

Nem tudom, feltűnt-e, de a képem a tökéletes esküvőről folyton változik. Egyik nap fehér rózsát akarok, másnap liliomot. Először egy hárfást, aztán egy vonósnégyest. Csak egyvalami állandó, és az te vagy.

A házasság nem tesz jót az arcszínnek, öregít. A menyegző leverően egyszerű. Az anyakönyvvezető adja az asszonyt férjének, milyen lapos dolog! A házasság durva mivolta végleges helyzetet teremt, megfosztja az embert akaratától, a választás lehetőségétől, mondattana van, mint a nyelvtannak, az ihletet helyesírással pótolja, a szerelmet írásbeli dolgozattá silányítja, tönkreteszi az élet titokzatosságát, nyilvánvalókká az időszakos, elkerülhetetlen dolgokat – a levetkőzött nő nem mennyei látvány többé -, elértékteleníti jogait annak is, aki gyakorolja, annak is, aki aláveti magát, megzavarja a mérleg billenésével az erős nem és a hatalmas nem bájos egyensúlyát. Mert a házasságban az úr áll szemben szolgálójával, ott, ahol azelőtt a királynő uralkodott rabszolgája felett. Prózaivá tenni az ágyat egész az illedelmességig, lehet-e ennél durvább felfogás? Nem elég ostoba dolog magában véve az, hogy nem bűn többé szeretnünk egymást?

Egy esküvő, minden gyenge pontja ellenére az optimizmus egy megnyilatkozása, egy pár merész nyilatkozata, hogy nekik csakazértis sikerülni fog. Minden egyes esküvőben ott van az a bátor elszántság, hogy ez a pár dacolni fog a válási statisztikákkal.

Gondolkoztál már azon, hogy mi következik a “boldogan élnek, míg meg nem halnak” után? Miután véget ért az esküvő, mindenki hazament, és a párocska kibontotta az összes aranykoronás monogrammal díszített ajándékot? Mert a mesék ezzel érnek véget. A sok próba, udvarlás és trauma végeztével. Onnantól fogva csak üldögélnek a kastélyban, és fényesítgetik a sok nászajándékba kapott kenyérpirítót.

A győzelmet fotózni nagyjából olyan, mint egy esküvőt fotózni a templomban tíz perccel az ifjú pár távozása után. Néhány konfetti ott csillogott még a tér sarában, de az üres gyomrú násznép hamar szétoszlott, és máris azon tűnődött mindenki, hajba kapnak-e holnap az újdonsült házasok.

Mi, vagyis a nők, szörnyen szeretünk férjhez menni. Kislány korunktól szépen felöltöztetett babákban gyönyörködünk, az esküvőről megtanuljuk, milyen klassz mulatság, és hogy az a mesében feldíszített menyasszonyok életének legszebb napja. Naná, hogy egyfolytában ez után sóvárgunk! Nem úgy, mint a férfiak. Ti másféle sztereotípiák közt nevelődtök, ti elvesztitek a szabadságotokat, benneteket megfognak a hárpiák, a vőlegény papucsot kap az esketése napján. És mégis, bármit tesztek, mi újra meg újra levadászunk benneteket. Nincs menekvés! Ám midőn már elejtettük a vadat, azért csak elmélázunk a következményeken. Megéri az a csicsás ünnepség, a méregdrága, irigyelt ruhaköltemény, a sztrádányi fátyol, a brilles gyűrű? Megéri azt, ami másnap következik? Másnap és azután? Éveken, életen át?

Önöket rútságosan megtévesztik mind a mesék, mind a filmek! A történet egyáltalán nem ér véget az esküvőkor! Nem, nem! Az “…és boldogan éltek, míg meg nem haltak” formula csupán elmismásolása mindama tragikumnak, ami az ünnepélyes, csinnadrattás kézfogóra következik! Ugye milyen helyesek, szépek, tündöklőek a gyanútlan menyasszonyok? Haha! Ragyognak még egyet, utoljára! Mert aztán másnaptól kezdetét veszi a holtig tartó szívás! Az a pecsétes cetli, melyet a lakodalomkor kiállítanak arról, hogy bürokratice is egy pár vagy a szíved választottjával (figyelj, roppant árulkodó szófordulat: nem az eszed választottja, hanem a buta szívedé!) nos, ez a stempli egyszersmind az egekig érő szerelmedet is megpecsételi!