A boksz nem atomfizika, még akkor sem, ha a manapság megpróbálják tudománnyá tenni. Ha nem vagy képes harcolni, ha nem mered odatenni magad, akkor el is felejtheted az egészet. Ha az első állba vágástól pánikba esel, a világ összes proteinszelete sem fog rajtad segíteni.

Nem az erőszakot kedvelem az ökölvívásban, sokkal inkább a technikája érdekel: hogyan mozogj úgy az ellenfél ütései elől, hogy megvédhesd magad, hogyan alakíthatsz ki olyan taktikát, amellyel megleped a társad, majd visszatámadva pontos ütést mérhetsz rá, illetve hogyan tudod megőrizni a belső békédet és nyugalmadat a küzdelem ideje alatt.

Általában brutális, barbár sportként tekintenek az ökölvívásra. De számomra ez egy édes tudomány, egy mágikus tánc. Én csak ennek akartam megfelelni.

Nem tudom, hogyan lesz valakiből nagy bokszoló. Hazudnék, ha azt mondanám. Mindenkinek megvan a maga útja. Az én utam az áldozat útja volt. Az odaadásé és a fegyelemé. Csupa olyasmi, amiért sosem voltam oda. Soha. Eléggé önző voltam. Önző és lusta. De amikor összekerültem Cus D’Amatóval, akkor valahogy mégis rám ragadtak ezek a tulajdonságok. Megtanultam áldozatot hozni. Feladni azt, amit fontosnak hittem, egy olyan célért, ami még fontosabb. A fegyelem pedig az, hogy csinálsz valamit, amit utálsz, méghozzá úgy csinálod, mintha szeretnéd.