Ez a sikamlós, naturális, könnyen befogadható popkultúra nem az én világom. Nem az én generációm ügye. Volt, de már nem az. Hol vér, hol takony, hol könny, hol valami más testnedv folyik a képernyőn. Ösztönemberek járnak ösztöntáncot. Semmi bajom vele. Csak nem az én világom. Az ösztön a lényeg, erről akarok beszélni. A televízió számára ugyanis ez a legértékesebb. A Mónika show-ban nem azért láttunk tudatlan, fogatlan, képzetlen embereket, mert a televízió el akarja butítani az embereket, ahogy sokan mondják, hanem mert ezek ösztönemberek. És a tévében ők mutatnak a legjobban. A Legyen Ön is milliomos nagy találmánya az volt, hogy a játékos arcát mutatta szuperközeliben. Egyetlenegy vetélkedő nem csinálta ezt soha. És nekem az volt a dolgom, hogy az ösztöneit hozzam elő a játékosnak, gyöngyözzön a homloka, remegjen a szája széle, azt kellett mutatni, mert ez a valóságshow. A Mónika-show, a Balázs-show, meg a többiek ezt nyilván ilyen módon nem tudják előidézni, ezért agresszióval hozták létre. Akár fizikai agresszióval, akár érzelmi agresszióval. De a lényeg az, hogy ott emberek ösztönösen mutatták a legsötétebb oldalukat. Ez a televízió műfaja, ezt nézik az emberek, ez érdekli őket.