Amikor 5-6 évesen elkezdtem iskolába járni, apám egy dolgot a lelkemre kötött: mindig mindenkinek köszönjek, függetlenül attól, hogy kiről van szó. Legalább húsz embernek köszöntem iskolába menet. A legtöbben visszamosolyogtak, de volt egy idős néni, aki minden áldott reggel odacövekelte magát a kapujához, és soha nem köszönt vissza. Egy nap aztán nem köszöntem neki. Amikor aznap délután hazaértem, az öregasszony ott állt a nagyszobánkban, két karját összefonta, és a lábával dobolt. Apám megragadta az ingemet. „Bolt, nem megmondtam, hogy mindenkinek köszönj, aki mellett csak elmész az utcán, bármi is történjen?” Olyan verést kaptam, hogy egy életre megtanultam a leckét, soha többé nem néztem levegőnek senkit.

Szólj hozzá!